Péntek este van, a munkahét fáradalmai még a tagjaidban vibrálnak, és a streaming-szolgáltató kezdőoldalán két opció feszül egymásnak. Az egyik oldalon egy háromórás, fekete-fehér, lassan hömpölygő izlandi dráma vár, amely garantáltan megnyeri az összes létező filmes díjat. A másik oldalon viszont ott egy harsány, giccses díszletek között zajló párkereső reality, ahol vadidegenek vitatkoznak a hűségről és a koktélokról. Bár a lelkiismereted a minőségi kultúra felé húzna, a kezed mégis az utóbbira kattint. Ne aggódj, nem vagy egyedül: a pszichológia szerint ez nem az ízlésed ficamáról, hanem egy nagyon is logikus túlélési mechanizmusról szól.
Az érzelmi tehermentesítés és a „brain candy” ereje
Egy Oscar-esélyes dráma befogadása komoly kognitív munkát igényel: figyelnünk kell a szimbolikára, át kell éreznünk a karakterek mély traumáit, és erkölcsi dilemmákon kell rágódnunk. Ez gyakorlatilag olyan az elmének, mint egy intenzív edzés a léleknek. Ezzel szemben a trash reality az úgynevezett „brain candy”, vagyis az agy édessége. Az ilyen műsorok alacsony kognitív terheléssel járnak, kiszámítható dramaturgiát követnek, és nem várják el tőlünk a mély intellektuális jelenlétet. Ebben a kontextusban a valóságshow nézése nem lustaság, hanem egyfajta mentális dekompresszió, amely lehetővé teszi, hogy az idegrendszerünk végre „üresjáratba” kapcsoljon és regenerálódjon.
Káröröm és biztonságos kukkolás: miért esik jól mások kínján nevetni?
A trash realityk sikerének egyik legfontosabb hajtóereje a káröröm ősi, bár sokszor titkolt érzése. Amikor a képernyőn látjuk, ahogy valaki elképesztő logikai bukfencet mutat be, vagy látványosan összeomlik egy banális konfliktus miatt, a tudat alattinkban elindul egy önigazoló folyamat. „Legalább én nem vagyok ilyen” – súgja a belső hangunk, és ez az apró szociális összehasonlítás azonnali dopaminlöketet ad az önbecsülésünknek. Ez egyfajta biztonságos kukkolás: anélkül figyelhetjük meg az emberi természet legsötétebb vagy legröhejesebb oldalait, hogy nekünk bármilyen kockázatot kellene vállalnunk. A néző itt egyfajta morális bíróvá válik, aki a kanapé kényelméből dönthet el erkölcsi kérdéseket, ami furcsa módon növeli a saját élete feletti kontrollérzetét.
A közösségi valuta: a trash reality mint modern népmese
A „bűnös élvezetek” másik titka a társasági funkciójukban rejlik. Míg egy komplex dráma gyakran magányos élmény marad, amit nehéz a hétfő reggeli kávézásnál összefoglalni, a realityk eseményei tökéletes beszédtémát szolgáltatnak. Ez a modern kori pletyka, a közösségi valuta, amivel bárki fizethet a munkahelyi konyhában vagy a baráti körben. A mémek, a közösségi médiában keringő rövid videók és a „láttad, mit csinált tegnap?” típusú kérdések egy olyan közös nyelvet teremtenek, amely összeköti a nézőket. A trash reality tehát nemcsak szórakoztat, hanem segít a szociális kapcsolódásban is: sokkal könnyebb közösen kritizálni egy valóságshow-szereplőt, mint mély filozófiai vitát nyitni egy művészfilm egzisztencialista üzenetéről.