Hosszú éveken keresztül a szuperhősfilmek jelentették a globális popkultúra megkerülhetetlen tartóoszlopait. A Marvel Filmes Univerzum (MCU) térnyerésével a moziélmény egyfajta sorozatszerű, végtelenített történetmeséléssé alakult, ahol minden egyes epizód egy nagyobb kirakós darabkája volt. Azonban az utóbbi időben valami megváltozott a nézőtéren: a korábbi eufóriát egyfajta kollektív kimerültség, az úgynevezett „Marvel-fáradtság” váltotta fel. A nézők már nem elégednek meg a sémákra épülő CGI-csatákkal és a multiverzumok egyre kuszább logikájával. Ez a váltás azonban nem a mozi halálát jelenti, hanem egy izgalmas korszakváltás előszele, ahol a grandiózus látvány helyett ismét az eredetiség, az emberi lépték és a művészi vízió kerül a középpontba. Ma már egyre inkább azokat a történeteket keressük, amelyek képesek meglepni minket, és nem csupán egy jól ismert sablont húznak rá a következő világmegmentésre.
A látványos eposzok újjászületése, amikor a rendező a sztár
A szuperhősök visszavonulásával párhuzamosan a mozi visszatalált a nagyszabású, de mélyen szerzői látásmódú eposzokhoz. Denis Villeneuve monumentális alkotása, a Dűne: Második rész, tökéletes példája annak, hogyan lehet egy hatalmas költségvetésű sci-fit úgy elkészíteni, hogy az ne csak a szemnek, hanem a léleknek is szóljon. Villeneuve képes volt bebizonyítani, hogy a nézők hajlandóak órákat tölteni egy lassabb folyású, filozofikus kérdéseket feszegető világban, ha az vizuális zsenialitással és valódi tétekkel párosul.
Hasonlóan meghatározó élményt nyújtott Christopher Nolan Oppenheimer című filmje is, amely bár egy történelmi életrajzi dráma, mégis olyan feszültséget és látványvilágot teremtett, ami korábban csak a blockbusterek sajátja volt. Ezek a filmek visszaadták a hitet abban, hogy a mozi akkor a legerősebb, ha egy markáns alkotói vízió vezeti, nem pedig egy stúdió marketingosztályának kimutatásai.
Az új irány egyik legizgalmasabb vonása, hogy a zsánerfilmeket is merészebben, egyedi stílusban tálalják. Alex Garland Polgárháború (Civil War) című alkotása például úgy beszél egy fiktív amerikai konfliktusról, hogy közben az újságírói etika és az emberi empátia határait feszegeti, teljesen elhagyva a megszokott akciófilmes paneleket. Ezek az alkotások nem rágják a szájunkba a válaszokat, hanem vitát generálnak és napokig velünk maradnak a vetítés után, ami az igazi filmélmény legfontosabb mérőfölje.
A „Smart Horror” és az eredeti történetmesélés diadala
A szuperhősfilmek utáni űrben a horror műfaja is látványos minőségi ugráson ment keresztül. Az olcsó ijesztgetések helyét átvették az úgynevezett „smart horrorok”, amelyek a társadalmi traumákra, a gyászra és az emberi psziché sötét bugyraira fókuszálnak. Az ausztrál Beszélj hozzám! (Talk to Me) például egy egyszerű természetfeletti alapvetést használt fel arra, hogy a modern függőségekről és a fiatalok közötti magányról meséljen, méghozzá olyan elemi erővel, amit egyetlen köpenyes hős sem tudna megjeleníteni.
Ezek a filmek gyakran kis költségvetésből, de elképesztő kreativitással készülnek, és pont az eredetiségükkel hódítják meg a közönséget.
Ugyanebbe a kategóriába sorolható a Longlegs – Bízz a gonoszban is, amely a klasszikus sorozatgyilkosos thrillereket ötvözi egyfajta zsigeri, kényelmetlen misztikummal. Itt már nem a látványos robbantásokon van a hangsúly, hanem a hangulaton, a sűrű atmoszférán és a kiszámíthatatlanságon.
A nézők azért váltanak jegyet ezekre a filmekre, mert végre nem tudják az első tíz perc után, mi lesz a végkifejlet. Ez a fajta feszültség és frissesség az, amire a Marvel-filmek kiszámíthatósága után a közönség ki van éhezve.
Emberi történetek és a középmagas költségvetésű filmek reneszánsza
Talán a legörömtelibb változás a mozipiacon a közepes költségvetésű, emberközpontú drámák visszatérése. Celine Song Előző életek (Past Lives) című filmje bebizonyította, hogy egy két ember közötti halk párbeszéd, az elszalasztott lehetőségek és a sors finom játéka legalább akkora érzelmi hatást tud kiváltani, mint egy intergalaktikus háború.
A nézők elkezdték ismét értékelni az esendőséget és a realizmust. Ebbe a vonalba illeszkedik a Challengers is, amely egy teniszpálya feszültségén keresztül mesél bonyolult szerelmi háromszögekről és az ambíció pusztító erejéről, mindezt dinamikus, modern stílusban, ami messze áll a hagyományos sportdrámák unalmától.
Yorgos Lanthimos Szegény párák (Poor Things) című alkotása pedig azt mutatta meg, hogy a szürrealitás és a polgárpukkasztó humor is lehet hatalmas közönségsiker, ha az egy mélyen emberi és emancipációs történetet szolgál ki. Ezek a filmek mind azt üzenik, hogy a közönség intelligens, vágyik a komplexitásra és a provokációra.
A mozi új aranykora tehát nem a szuperhősök haláláról szól, hanem az alkotói szabadság visszatéréséről, ahol a rendezők ismét mernek kockáztatni, a nézők pedig értékelik, ha valami olyat látnak, amit korábban még soha.
Digitális iránytűk a minőségi filmek világában
Ebben az átmeneti időszakban, amikor a mozis kínálat sokszínűbbé, de egyben töredezettebbé is válik, a tudatos nézőnek szüksége van digitális kapaszkodókra. A tömegfilmek marketingzaja mögött megbújó kincsek felfedezéséhez elengedhetetlen a Letterboxd használata, amely nemcsak egy filmes napló, hanem egy globális közösség, ahol a valódi rajongók ajánlásai alapján találhatunk rá az év legfontosabb alkotásaira. A platformon keresztül olyan rejtett gyöngyszemekre is rábukkanhatunk, mint az Anatómia egy bukásról (Anatomy of a Fall), amely egy bírósági tárgyaláson keresztül bontja le egy házasság rétegeit, és lett az utóbbi évek egyik legfontosabb európai filmje.
Azoknak, akik a válogatott, művészibb vonalat kedvelik, a MUBI platformja nyújt kiváló alternatívát: itt minden nap egyetlen, gondosan kiválogatott filmet mutatnak be, így mentesítenek minket a „mit nézzek” gyötrő döntése alól. A technológia tehát itt is a minőségi szabadidő eltöltését szolgálja, segítve, hogy a képernyő előtt töltött időnk valódi kulturális töltekezéssé váljon, ne csak passzív tartalomfogyasztássá. Ahogy a szuperhősök lassan átadják a helyüket a valódi hősöknek – legyenek azok tudósok, szerelmesek vagy egyszerű emberek –, a mozi ismét azzá válik, aminek eredetileg szánták: az emberi tapasztalat legszebb tükörképévé.