A divatbemutatók kifutóitól a streaming-szolgáltatók toplistáiig egyértelmű jelzéseket kapunk: a 90-es évek visszatértek. Ez a korszak volt az utolsó „analóg bástya”, az internet előtti világ alkonya, ahol a közösségi élményeket még nem a képernyők, hanem a közös zenehallgatás, a videótékák és a flanel ingek határozták meg. A mai néző számára ez az időszak a „digitális méregtelenítés” vágyálmát jelenti – egy olyan kort, ahol a problémák még kézzelfoghatóbbak, az emberi kapcsolatok pedig lassabbak és talán nyersebbek voltak. A nosztalgia hullámain lovagolva most újra felfedezzük azokat az alkotásokat, amelyek nemcsak dokumentálták, hanem formálták is ezt az évtizedet.
Az esztétika diadala
A 90-es évek filmgyártása egy különleges vizuális nyelvet teremtett, amely ma is referenciapontként szolgál. Ez volt az évtized, amikor a független filmgyártás betört a fősodorba, és a „cool” fogalma új értelmet nyert. Ha létezik film, amely tökéletesen konzerválta a korszak optimista, mégis ironikus divatőrületét, az a Spinédzserek (Clueless). Cher Horowitz gardróbja és a gimnáziumi hierarchia színes világa ma is ugyanolyan frissnek hat, mint a bemutató idején. A film nemcsak a divatot, hanem a sajátos szlenget és az akkori fiatalság gondtalanságát is örökül hagyta ránk.
Ezzel szemben a korszak sötétebb, „grungy” oldalát semmi sem ragadta meg jobban, mint a Trainspotting. Edinburgh koszos utcái, az Underworld lüktető taktusai és a „válaszd az életet” monológ egy egész generáció életérzését sűrítette magába, aki elutasította a fogyasztói társadalom sterilitását. Ezek a filmek azért népszerűek ma is, mert őszinték: nem szépítették meg a valóságot, hanem hagyták, hogy a zene és a vizualitás vigye a történetet. Ráadásul itt az újabb folytatás is…
Kultfilmek, amik meghatározták a közbeszédet
A 90-es években születtek meg azok a narratívák is, amelyek ma is alapvetései a filmrajongói vitáknak. Quentin Tarantino a Ponyvaregénnyel (Pulp Fiction) alapjaiban írta át a történetmesélés szabályait: a nem-lineáris időszerkezet, a végtelennek tűnő, mégis szórakoztató párbeszédek a sajtburger árakról és a popkulturális utalások olyan elegyet alkottak, amit azóta is ezrek próbálnak másolni.
Ha pedig a technológiai szorongásról és a virtuális valóság hajnaláról beszélünk, a Mátrix (The Matrix) a korszak koronája. A fekete bőrkabátok, a zölden vibráló kódok és az egzisztenciális kérdés – „a kék vagy a piros pirulát választod?” – a kilencvenes évek végének kollektív tudatát tükrözte. Ez a film volt az átmenet a fizikai valóságból a digitális bizonytalanságba, amit ma, a mesterséges intelligencia korában, aktuálisabbnak érzünk, mint valaha.
Hogyan éljük át ma a 90-es évek hangulatát?
A nosztalgia nem áll meg a képernyőnél: a technológia segítségével ma már bárki visszavarázsolhatja a nappalijába a videókazetták és a zajos felvételek világát. Az olyan alkalmazások, mint a Dazz Cam vagy a Vizmato, képesek reprodukálni a 90-es évek VHS-kameráinak hibáit, a fakó színeket és a jellegzetes képi zajt, ami különös, meleg bájt kölcsönöz a modern, steril digitális fotóinknak.
A zenei vonalon is a „vissza a gyökerekhez” elv érvényesül. A streaming-szolgáltatók válogatott lejátszási listái mellett a bakelitlemezek és – meglepő módon – a kazetták eladásai is emelkednek. A gyűjtők számára a Discogs az a digitális aranybánya, ahol a kilencvenes évek elfeledett indie albumait vagy a korszak nagy slágereit eredeti formátumban szerezhetik be. Ez a fizikai érintkezés a kultúrával – a szalag befűzése, a lemezjátszó tűjének sercegése – adja meg azt a „lassú élményt”, amire a rohanó digitális világunkban annyira szomjazunk. A 90-es évek visszatérése tehát nem csak egy divathullám, hanem egy kollektív emlékeztető: néha érdemes megállni, és értékelni a tökéletlenséget.